Tisztán emlékszem egy alkalomra, amikor a városban futottam és egy mellettem elhaladó társaságból egy nő gúnyosan megjegyezte “így én is tudok futni”. Rosszul esett ez a megjegyzés, mert egyértelműen gúnyolodni akart, annak ellenére, hogy fogalma sem volt róla hányadik kilométeremnél tartok. Ő csak egy őrült idegent látott, aki valamilyen érthetetlen oknál fogva bohocnak öltözve futkosott a városban.

Persze mentem tovább és lefutottam az aznapra kitűzött célomat, ígyekeztem elfelejteni a történteket. Később végiggondoltam a dolgot és arra jutottam, hogy valószínű igaza volt. Ő is tudna úgy futni, csak valamilyen oknál fogva nem teszi. Az okot persze nem tudom, lehet csak nem érti mi értelme a futásnak, vagy attól tart, hogy mások mit gondolnának róla. Esetleg úgy gondolja, hogy ő nem is tudna öt méternél többet futni, és ez frusztrációval tölti el, amit így vezet le. Nem tudhatom és nem is az én dolgom, de egy biztos: mindenki felelős a saját életéért és ha elégedetlen vele, akkor kutya kötelessége változtatni rajta.

Sokan el sem kezdenek futni, a hasonló megjegyzésektől tartva és azt hiszem nem csak a futással van ez így. Számos lehetőséget, élményt, álmot elszalasztunk vagy feladunk attól tartva, hogy mások őrültnek fognak nézni bennünket, vagy minimum kigúnyolnak. Jobb esetben a hátunk mögött, rosszabban előttünk. Sajnos ez a félelem nem alaptalan. Gyakran megesik, hogy azt aki kicsit is kilóg a sorból egyből felcimkézik, felcímkézzük. Legyen szó arról, hogy tévénézés helyett inkább egy aktívabb életformát választ, vagy arról, hogy nem hajlandó minden szemetet megenni, amit látszólag az egész társadalom nagy erőkkel igyekszik lenyomni a torkán. Esetleng nem egy divatos hivatást választ magának, hanem elmegy tanárnak vagy ácsnak aprópénzért, mert azt szereti csinálni. “Pedig milyen jó ügyvéd lett volna belőle…”

Persze ez fordítva is igaz. Az egészségesen táplálkozó, aktív életet élő emberek is éppúgy felcímkézik azokat akik másképpen élnek. A probléma azzal van, ha szeretnél futni, de attól tartva, hogy mások mit gondolnak rólad nem teszed. Mindenki átesik ezen az elején, és felteszi magában a következő – vagy hasonló – kérdéseket:

Mit szól majd a szomszéd ha meglát ebben a maskarában?

Mi lesz, ha összefutok egy ismerősömmel?

Hogy néz az ki, hogy alig tudok lefutni egy kilómétert és a végén még lihegek is, mint egy veszett kutya?

A válasz ezekre a kérdésekre nagyon egyszerű: semmi! Semmi nem lesz és senkit nem érdekel mennyire lihegsz majd a végén, vagy hogy hogy nézel ki a futófelszerelésedben. 🙂

 

 

Lehet az elején kigúnyolnak, de aztán elkezdenek csodálkozni, és nagy szemekkel megkérdik, hogy te tényleg képes vagy már lefutni tíz kilómétert megállás nélkül? Aztán méginkább csodálkoznak miután lefutod az első félmaratonodat. Majd megint őrültnek tartanak mikor bejelented, hogy felíratkoztál egy maratonra, ne adj’ isten últramaratonra. De kit érdekel? Ezen inkább nevetni kell, mint tartani tőle. A lényeg, hogy ha futni akarsz, akkor fuss. Magad miatt, függetlenül attól, hogy mások mit mondanak. Nem számít mennyire bénának érzed magad, vagy mekkora távot tudsz lefutni. Ha gyakorolsz, fejlődni fogsz. Ez az egy biztos, és nem csak a futásra igaz. 🙂

Szólj hozzá!